…Nem Istennek van a hálánkra szüksége – nekünk van szükségünk a gyógyító, őrző, de minket féltő Istenre! A mi érdekünkben tanítgat minket, hogy gondoljunk bele az Ő szeretetébe, és egyszer csak hátha önként felbuzog bennünk valami, amit – jobb szó híján – így mondunk: hála. Aki Istent dicsőítve elkezd hálát adni, az feljebb néz. Az már nem azt várja, hogy mi lesz holnap, lesz-e kenyere holnap? Vagy egy év múlva? (Pedig a Miatyánkban csak a mindennapi kenyér kérésére tanított meg Isten – mi pedig csak akkor nem aggódunk, ha legalább egy évre való kenyerünk biztosítva van…) A hálaadás megőrzi szívünket az aggodalmaskodástól is, és lelkünket a rettegéstől! – Tessék végre elhinni: Isten a testünket-lelkünket egyszerre akarja megmenteni! A hálaadás a legnagyobb gyógyír – de csak az igazán átérzett, spontán hála. A lélek gejzírje, amely felszökik az égig és dicsőíti Istent. Isten békessége vesz körül bennünket, ha ezt a békét megkapjuk. Mert ezt a békét kapni lehet-, kérni és megkapni –, hogy az igazi hála naponként töltse el a szívünket…