Venyercsán Lászlót - közösségünk tagjai közül - nem sokan ismerik személyesen. Csöndesen, mondhatnám: visszavonultan él, mint a székesfehérvári baptista gyülekezet egyik tagja és lelki munkása. Aki a verseit olvassa, azt gondolhatná felőle, hogy egy közlékeny, mindenkivel könnyen beszédbe elegyedő ember. Ez azonban nem így van. Inkább afféle magányos embertípus, aki alaposan megrágja a szót, mielőtt kimondaná. Olyan költő, aki csak versben tud igazán kommunikálni másokkal, elsősorban a közös hit biztos talaján álló lelki testvérekkel. A Békehírnök szerkesztője voltam, amikor megismerkedtem Venyercsán Lászlóval. Megadta az Úr számomra azt a kegyelmet, hogy az akkor még ideológiai útvesztőben botorkáló, de a fény felé tapogatózó felebarát számára az egyik útmutató lehettem. Abban az időben még az életkörülményei is meglehetősen ziláltak voltak, és ő többnyire csak elveszett önmagát kereste. Hogy meg is találta, ezért ma már sokan hálásak vagyunk.